Ruhástól. Hogy minél hamarabb. Íme másodszor is behatoltatok valahová. Először a szobába. Aztán az ágyba. A takaró alatt lassan elkezded vetkőztetni Denise-t. Nem sokat kell. A blúz. A melltartó. A szoknya. A bugyi, a lehető legkíméletesebb mozdulatokkal. A zokniért a takaró alá kell bújni, fejjel lefelé, mélyen a zárt hálózsák aljára. Közben csak épp hogy súrolod ajkaddal a combját. Aztán csak feküsztök egymás mellett, hosszan, mozdulatlanul, a megérkezés végtelen nyugalmában, szinte vigyáztok, hogy a testetek egymáshoz se érjen. Mily boldog közelség is az a távolság, amit nem a tilalom, hanem a szabadság mér ki. A Montsouri park valamelyik padján, az elválás előtt a metrólejáratban, egyszer ("hommage à Apollinaire") a Mirabeu-híd kellős közepén is, akkora ég alatt, mint… mint az ég, hányszor a nyílt színen majdnem levetkőztettétek egymást, boldog szemérmetlenségben; most a beváltható lehetőség gyönyöre habzik bennetek. Minél tovább akartok örülni neki. Csak egyik kezetek pihen könnyedén, szinte érintés nélkül, a másik testének fókuszában, egymáson keresztbe vetett karokkal.
De hogy a tudatnak hány rétege, vagy inkább hány "bugyra" van, akár a Pokolnak… Bármennyire öntudatlanul, minden meggondolás nélkül (tehát: "őszintén", mert most már idézőjelbe kell tenni ezt a kétes határozót) szaladt is ki a szádon ez a felelet, most egyszerre úgy érezted, hogy valójában egész nap más se "jutott eszedbe", mint hogy megcsókold Esztert. Minden más ellenére, ami valóban eszedbe jutott, az egész nap folyamán mintha mégiscsak ez az egyetlen gondolat járt volna eszedben. Most, hogy rájöttél, régi ájulatos csókolózásaitok jutottak – ha nem is az eszedbe, de valahová az eszeden túlra, a sérelmen, az Országház Grillen, és akármily rettenetes, Pista ciánmerevítette holttestén túlra is. De hol voltak azok a régi csókolózások ettől a csóktól, amelynek nem volt gyakorító alakja, mert csak egyszer volt, és csak egyszer lehetett, és még mindig volt, és mintha sose lett volna vége. Egyetlen monolit csók volt, a csók gránitszobra, a csók rég kialudt és most újra kitörő vulkánja, a csók Csimborasszója.
Már régen be akartad mutatni őket egymásnak, Pistát meg őt, mindketten annyit hallottak egymásról, igazán jól előkészítetted a talajt a banális kifejlethez, a legfájdalmasabb csaláshoz, a baráttal valóhoz. Pista a szünidőre jött haza Pécsről, ahol máris az Egyetem híressége lett, elsőéves létére: felváltva táncoltatok Eszterrel, szigorúan betartva a rendet, a September in the Rain-re és a Cocktail for two-ra és az I'm tired I want to go to bed-re, aztán mikor a Stormy Weather-nél őrajta volt a sor, suttyomban megbeszélted a zenészekkel, hogy a következő szám a Blue Moon legyen, ez volt az igazi kedvenced, ezt szoktátok feltenni a budoárt utánzó leányszobában, mikor egy kicsit egyedül maradhattatok. De a Stormy Weather-ről szünet nélkül csaptak át a Blue Moon-ra, s te nevetségesen a saját kis vermedbe hullva még mindig egyedül ültél az asztalnál. Miközben a számot kérted a zenészektől, szem elől tévesztetted őket a parketten, és most sehogy se találtál rájuk újra. A várva várt Blue Moon-t hülyén fészkelődted végig a székeden, folyton hiába tekergetve a nyakad utánuk, nem voltak sehol, közben a szemrehányó szavakat készítgetve magadban, hogy megszegték a megállapodást – azt még mindig nem sejtve, hogy nem is csak a megállapodást szegték meg… A zene végre abbamaradt, de ők még mindig nem voltak sehol.
S amelyet az emberi történelem folytonosan elkövet önmaga ellen. Régóta lassú alattomossággal tekereg rád a sejtelem, s most egyszerre szinte fojtogatni kezd: a század "hihetetlen" rémtettei, amik ugyanilyen fojtogatóan szorultak ifjúságod köré, egyáltalán nem olyan hihetetlenek; és számodra nem annyira feltárták, mint inkább eltakarták a történelem igazi valóját. A fasizmus kezdettől fogva úgy tűnt fel előtted, mint valami rémisztő anomália, aminek nincs párja a világtörténelemben, s ha egyszer végeznek vele, nem is lesz párja többé. Hiszen mihez is hasonlíthattad? A jóakaratú embereknek ahhoz a picike kis rendezett világához, aminek nagymama rózsafái alól látszott a világ, a tó körüli jóakaratú tájból nézve, amelynek dombokkal körülvett szelíd arénáját legföljebb néhány gyönyörű vihar verte fel, a megvadult vágtató lovakká változó hullámok haragoszöld apokalipszisével. Nagyapa teljes életében semmiféle expozíciót nem mutatott arra a drámai kifejletre, amely a marhavagonnak a klasszikus tragédiákból sem ismeretes halálnemében csúcsosodott ki.
A kis kötet bilingvis volt. S máris Nietzschére terelte a szót. Összehordtál valamit az apollóni és dionüszoszi világ dialektikus ellentétéről. Mindjárt meg is állapodott veled a vagy Rimbaud-ról, vagy Nietzschéről készítendő dolgozatban, a második szemeszter végére. Ennyi faggatás után, feljogosítva érezted magad, hogy te is kérdezz tőle valamit. Ismeri-e Lukácsot? Csak a nevét, mondta érezhetően kedvetlenül, "még nem olvastam tőle semmit. " Aztán, gondolatnyi habozás után, eléggé nyersen: "Az a moszkvai kommunista, ugye? Ami természetesen nem jelent semmit", igyekezett elvenni a mondat élét, s megváltozott hangon folytatta: "Szóval, maga is az? Azért bizonyára meg fogjuk érteni egymást. Így hát, mindketten feladtuk egymásnak a leckét: maga szépen végigolvassa még egyszer a teljes Rimbaud-t és a Geburtot, s aztán beszámol arról, hogy mit szándékozik írni. Én meg – mit is kell elolvasnom msziő Lükaksztól? No majd utánanézek. " És már nyújtotta is a kezét. MIREILLE-RŐL TUDTAD, hogy nemrégiben érkezett vissza Vietnamból.
Kell A Férfi Könyv, 2024