Fotográfia és festészet egyik közös szegmense a kompozíció, mely itt apai örökség: "én tanítottalak komponálni. Hogy látni kell, mi van jobbról, mi van balról, mi van középen. " Fotográfiában és szövegben világnézetet kapunk, a fényképezőgép lencséje az ember szeme. A világkép kora Heidegger-tanulmányban is a kialakított fotográfia és az azt létrehozó szubjektum szemléletmódjának formálódása egyazon folyamat. A végén az asszociációival az időben cikázó ötvenkét éves fotográfus elbeszélőt saját jelenében látjuk – ahogy József Attila mondaná – tiszta szívvel áll előttünk: "Se Anyám, se Apám. Se Kádár János. Se Éva. " Mégis, az író szavával életigenlő befejezés azért tartható bravúrosan erős lezárásnak, és nem gyönge happy endnek, mert a keret egészül ki benne. Szűcs Attila művének a könyvborító részletén nem szereplő bal felén egy festményt láthatunk a falon. Amíg az elsődleges festményen világos szobabelsőt látunk, s a nyitott ajtó mögül sötétség szüremlik be, addig a festményen belüli festmény enteriőrje sötét, az azon lévő ajtó mögül viszont világosság áramlik be.
Pihenő Úgy tűnik, idén az őszi depresszió és a harmadik járványhullám koalíciójának hatásait is kénytelenek leszünk elviselni. Ebből az alkalomból ajánlunk néhány színvonalas regényt, amelyekkel még tovább mélyíthetjük rosszkedvünket, úgyhogy inkább tegyük félre őket, mondjuk jövő nyárra. Aki pedig mégis beléjük vág, magára vessen. 1. A vége. Bartis Attila 2015-ben megjelent regénye egy budapesti fiúról szól, akinek az ötvenes évek végén meghalt az anyukája, később pedig az apukája is. Míg éltek, temérdek szenvedést éltek át, amelyeket pedig nem, azokat ismerősöktől hallották. A fiú egyébként fényképez is, elsősorban női arcokat, nem mindennapi élethelyzetekben. A képeivel a regény végén kiállítást szerveznek neki New Yorkban, de ettől sem boldog. Gyakori jelenség, hogy ezt a könyvet elolvasva az emberek egy ideig semmi mást nem tudnak olvasni, mert az az érzésük, hogy minek. 2. A varázshegy. Thomas Mann világhírű regénye egy veszélyes könyv, hiszen azt üzeni nekünk, hogy ha valaki bemegy, meglátogatja egy ismerősét az idegszanatóriumban, nyugodtan ott maradhat vele egy darabig, hiszen biztosan nála is találnak majd valamit.
Vegyük sorra: Karácsonyra Eszter teliholdat kap "és örült is neki. Megkerestük a magyarokról elnevezett krátereket, meg hogy hol szállt le az Apolló, hol volt a Nyugalom-támaszpont… De a súlytalanságig se ő, se én. Földi verítékkel telt meg a Mare Tranquillitatis medre, aztán hallgattunk" (161). A szerelmesek között kialakuló iteratív szerelmi retorika a hold motívumát később a következőképpen "rakja össze": "úgy ültem rajta, mint egy eszelős angyal, aki a fejébe vette, hogy az utolsó kráterig összerakja a tévedésből szétvert teliholdat" (173). Majd az írás megkezdésének első napjaiban jegyzi fel Andor, hogy "a valódi Nyugalom-támaszpont kicsit messzebb van, mint a Mare Tranquillitatis, de talán könnyebben elérhető" (306). A sorokban szövődő motívumháló nagyjából három jelentésszálat sző egybe: Eszter – Hold, Nyugalom-támaszpont – valódi nyugalom, Mare Tranquillitatis – tranquillitas animi. Valójában az a benyomásom, hogy Eszter figurája kissé esetlegesen kapcsolódik be a mentonímia-sorozatba.
És ez még nagyon kevés" (325). A befejezésben túl hangsúlyos a kanti hitvallás második részének hiánya ahhoz, hogy azt gondolhassuk, a könyv írójának sikerült volna elérnie a nyugalmat, ami vélhetően szerelme beteljesüléséhez lenne szükséges. A kanti hitvallás ugyanis teljes egészében úgy hangzik, hogy "két dolog tölti el csodálattal a lelkem: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem". Andor utolsó bejegyzéséből világos, hogy írásgyakorlata során a belsővé tett erkölcsi törvény hiányának felismeréséhez jut el, és ezt a nyugalom eléréséhez semmiképp sem tartja elégségesnek. A fentiek alapján látható, hogy Andor könyve retrospektív számadás az életéről, és az én olvasatomban nem válik fejlődésregénnyé: úgy vélem, nem arról van szó, hogy a test piszkos ügyeivel való szembenézésében eljut az erkölcsi lény felszámolódásának belátásához, hiszen egy ilyen felismerés a szöveg retorikáját sem hagyhatná érintetlenül. A nyugalomban viszont az utolsó pár mondatig egy olyan énelbeszélővel találkozunk, aki minden tettének és gondolatának megítélésében a társadalom által előírt etikát és a (keresztény) erkölcsöt tekinti kiindulópontnak.
Ehhez az esszenciális kijelentéshez a kötet legvégén, mintegy összefoglalásként egy híres Barthes-idézetet társít, a katona képét kivégzése pillanatában, akiről a képet nézve az jelenthető ki, hogy "meg fog halni". "Pedig már nem él", mint az épp az előzőekből egyértelműen kiderül. A jelenidejűség, egy pillanat rögzítése által jön létre a felvételen, miközben az a pillanat nem csak hogy elmúlik, de tulajdonképpen a képen látható formájában csak az objektív számára létezett, vagyis: nem is létezett soha. "Akkor fényképezhetném a valóságot, ha sikerülne Isten szemével látnom. " – mondja. A pillanat abban a formájában csak a képen látható (feltéve, hogy nincs valamilyen – etikus, vagy kevésbé elfogadható módon – manipulálva a fotó). Bartis jól érzékelhetően otthonosan mozog ebben a látszat és valóság által egyszerre uralt térben. Fotósként is és íróként is – tudható az életművét ismerve – mindig is kereste és meg is találta a szélsőségeket, a határokat, az ellentmondásokat. Ezért is jó, hogy elkészült ez a kötet, és hogy számozott szövegei nem egyszerűen tájékoztatnak, irányítanak, vagy ami még rosszabb: definíciókat sorolnak, hanem kérdeznek inkább, elméláznak, körbejárnak.
Élő szerzőnek ritkán adatik meg, hogy három perc után egyszerűen elfelejtse, ez az ő regényéből készült, és az előadás végén ugyanúgy támolyogjon ki a nézőtérről, mint az összes többi néző. Nekem ez megadatott, és egy életre hálás vagyok érte. Így még azt sem érzem igazán tragédiának, hogy a filmre vonatkozó kérdésére inkább megkerülöm a választ. Ha A nyugalom keletkezéséről szeretnénk beszélni, egészen pontosan mennyit kellene visszamennünk az időben? Fel tudja idézni, mi volt az a kép, az az élmény vagy az a szövegcsíra, az a mondat, amelyből aztán kibomlott a regény? 2000. január elején kezdtem el írni, és húsvét vasárnapjára lett meg az első, nyers változat. Aztán még egy évig szöszöltem vele. Ez a szöszölés nem lebecsülendő, de a ritmusban, szerkezetben, tartalomban érdemi változás már nem nagyon történt. Igen, volt egy nagyon erős kép, jobb híján nevezzük képnek, bár ez inkább érzet. Anya és fia az idők végezetéig összezárva egy lakásban. Ennyi. Csakhogy ettől a képtől meg lehetett fulladni.
Kell A Férfi Könyv, 2024