Afra megijedt. De nem az ereklyeárus ajánlatától, hanem mert az asztalszomszédja, egy sovány arcú, ritkás hajú férfi, hirtelen falfehér szellemalakká változott, mély, sötét szemekkel és hosszú, lefelé hajló orral. Egy hosszú pillanatig tartott, mire Afra fölfogta, hogy a férfi álarcot tart az arca elé. - Velencei álarckészítő vagyok - mondta a férfi, miután letette a maszkot. - A kegyed számára persze lenne egy bájos példányom, egy kokott-arc. Talán szabadna megmutatnom?... Afra védekezően emelte föl a kezét. - Na, ugye, hát nem megmondtam?! - szajkózta a kegyszerárus. - Kegyed itáliai létére kitűnően beszél németül - jegyezte meg Afra elismerően, mialatt a vendéglős nagy söröskorsókban sört, égetett cserépedényben csontos húst, szétfőzött, gőzölgő káposztát, s egy kosárban kenyérszeleteket tálalt fel. - Muszáj, ha el akarom adni a maszkokat. De én messze nem beszélek olyan jól, mint az ott. Oldalra pillantott, és majdnem rosszallóan jegyezte meg: - Cremonai freskófestő. Munkát keres. Egy árva szó nélkül is boldogul.
A tuba, a kéz, amely tartotta, a glória és egy szárny ott feküdtek szétszórva a földön, mint a kárhozottak csontvázai a végítélet napján. Amikor a dómban lévő emberek pár pillanat múlva felfogták, ami a szemük előtt zajlott, ordítva menekültek. - A dómban elszabadult az ördög! - hallatszott a kiáltás. - Óvakodjatok a gonosztól! A fenegyerek, aki a csuklyást lelökte a szószékről, megfogta a hulla két lábát és kihúzta undorító vérnyomot hagyva maga után - a főkapun át a szabadba. Ott várt, oldalvást, a tolószékében Werinher Bott. - Az egész Ulrich mester műve! - kiáltotta a székeskáptalan dékánjának. - Hol bujkál a fickó? Hügelmann von Finstingen odalépett a nyomorékhoz: - Úgy látom, nem igazán kedveli Ulrich mestert. - Bizony, nagyuram! Nagy a szája, és úgy tesz, mintha ő találta volna fel az egész építőművészetet - ekkor csodálkozva vette észre, hogyan húzza ki a kölyök a dómból a hullát. - Hát ez meg micsoda? - érdeklődött Hügelmanntól. - A csuklyások csapata megpróbálta éjszaka összedönteni a dómot.
Elég későre járt. Az udvarban és a kocsiszínekben, a disznóólak és a tyúkólak között álltak már kocsik. Két szolga gondoskodott az állatokról, megetették őket. Akár egy rossz színész, a fogadós összecsapta a kezét a feje fölött, amikor Alpert négy további vendéget jelentett be éjszakára. Bár ennivaló van bőven, a hálóhelyeket már elfoglalták. Esetleg ha megelégednének szalmazsákokkal a lépcsőházban... Ulrich ekkor odalépett a gazdához, a kezébe csúsztatott egy pénzdarabot, és azt mondta: Egészen biztos vagyok abban, hogy akad még egy kamrácska nekem és a feleségemnek. A fogadós megnézte a pénzt, és mélyen meghajolt. - Ó, bizonyára, nagyuram, egészen biztosan! Afra elégedetten nyugtázta, hogy Ulrich von Ensingen a feleségének nevezte. Nem hitte volna, hogy ez valaha megtörténhet. És Ulrich úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: egy kamrácskát nekem és a feleségemnek! Afra szerette volna megölelni. Mint várható volt, a fogadós egy hálókamrába vezette őket, ahol olyan magas ágy állt, hogy kisszékre kellett állni, hogy felmászhassanak rá.
A többiek nevettek, a freskófestő értetlenül pislogott. - Maradjunk még annál a kettőnél ott fönt, az ördögűző mindkét oldalán - a kegytárgykereskedő rájuk mutatott. - Egyik se valami beszédes. Ez azonban érthető. Az egyik nyomorék, aki megbénult, miután lezuhant egy állványról. Most csak reménykedik a gyógyulásában a Szent Apostol, a Santiago de Compostela-i Jakobus segítségével. Szegény ördög! Arról pedig, ott, semmit sem lehet tudni - hüvelykujját kifordította. - Futár vagyok, titkos küldetésben - mondta a megszólított, közben felhúzta az orrát, mintha az egész procedúra a terhére volna. Fekete ruhája, és a ruha vállnál puffos ujja előkelő külsőt kölcsönzött neki. - És kegyelmetek honnan jönnek? Hová mennek? - az ördögűző szerzetes hirtelen Afrához intézte a szót, mialatt csurgó nyállal rágta a húst egy csontról csorba fogaival. - Ulm városából jövünk - válaszolt röviden Afra. Ulrich meglökte a lábát az asztal alatt, és átvette a szót: - Tulajdonképpen Passauban lakunk. Ulmon át tartunk Trierbe.
Nem azt mondta-e az apja, hogy a pergamenhez csak akkor forduljon, ha egyszer úgy érzi, nincs tovább? S nem a sors akarata volt vajon, hogy a pergament a dominikánusok könyvtárában rejtse el? Az este ráborult a városra. Vacogott, amikor belépett a kolostorkapun. A templomból a vecsernye monoton zsoltárai hangzottak. Afrának hosszan kellett zörögnie, míg végül kinyitották a kaput. Jakob Luscinius, a félkarú könyvtáros dugta ki fejét az ajtón. - Elég ritka ezen a kései órán a látogató - mondta bocsánatkérően. - A kapus testvér és a szerzetesek valamennyien a vecsernyén vannak a templomban. - Hála Istennek! - mondta rá Afra. - Legalább nem kell hosszasan magyarázkodnom. Engedj már be! Luscinius habozva tett eleget a felszólításnak. - Kövessen, de igyekezzék. A vecsernye minden percben véget érhet. Ha meglátnak kegyelmeddel, szedhetem a sátorfámat. Tulajdonképpen mit akar ilyenkor? Afra nem válaszolt, hallgatott, míg csak le nem értek a könyvtár boltíves helyiségébe. Aztán suttogva válaszolta: - Jakob testvér, bizonyára emlékszel még, amikor nemrégen nehéz helyzetedben megsegítettelek.
Kell A Férfi Könyv, 2024