Ajánlott szakirodalom GREGUSS Ágost, Arany János balladái, Bp., 1877. GREGUSS Ágost, A balladáról. Harmadik javított és bővített kiadás, Bp., 1886. ZLINSZKY Aladár, Arany balladaforrásai, Irodalomtörténeti közlemények, 1900, 1-30, 129-157, 257-286. HÁSZ-FEHÉR Katalin, A szemlélődő elbeszélői szerepkör Arany balladáiban, Tiszatáj, 1996/10, Diákmelléklet 1-19. IMRE László, Arany János balladái. Második, javított kiadás, Szombathely, 2006. NYILASY Balázs, Arany János balladái, Szombathely, 2011. NYILASY Balázs, Arany János balladái a történési és elolvasási idő tükrében=Uő, Szavak tánca és árnyéktánca, Bp., 2014, 19-25. ___________________________________ [1] A műfaj nyitó darabja a német August Bürger 1773-as Leonoréja. A roppantul sikeres (több kelet-európai irodalom számára is mintát jelentő) költemény a klasszika kényes ízlését, igényes visszafogottságát félredobja, s hatásvadász gesztusoktól (thrillerelemektől) sem idegenkedve a "kísértetvőlegény" motívumban rejlő borzongásra, borzongatásra épít – a halott a sírból kikelve elragadja és végzetes lovas utazásra viszi élő kedvesét.
Az Arany-balladák a rímelés területén is újító költőiséget mutatnak. A "parnasszian tökéletes" Szondi két apródja sorvégi rímei például egészen különleges minőséget képviselnek, akár ha az egybehangzások hosszát, az értéstani, szemantikai funkcionalitást, vagy a grammatikus szuggesztivitást tekintjük. A második strófa első rímpárjában (kezökben a lant – a völgyben alant) nemcsak az erős mozaikrím, s az előző két szótagra terjedő hangzóazonosság kelthet figyelmet; a rímélményt a lant mitologikus, magasrendű értékkonnotációinak és az alacsonyság világának ellentéte is befolyásolja. A második rímpárban (feszület – ünnepet űlet) a hangzók teljes azonossága és a grammatikai különbözés kontrasztja teremt erős intenzitást. Az a lant és alant rímpárban a főnév "titokzatosan" határozószóvá válik, az űlet szó négy hangzója a feszűlet szó végével egyezik, de az előző ige, az utóbbi pedig főnév, s az űl szótag az igében szótő, a főnévben viszont csak egy képző, amely igét képez a fesz tőből. Hasonló módon, az et szótag a feszűlet szóban az igét főnévvé változtató képző, míg az űlet szóban műveltető igerag.
A bölcső is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár! 24/28 7. Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket Ne! a varjut (hol a puskám? ) Útra meglövöm neked. Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: Hess, madár! 8. Híre terjed a helységben: Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett! Rebi lelke nem vón kár: De, mint varju, visszajár Hess, madár! 9. Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár! 10. Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; 25/28 Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár! 11. Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: megállj, görög! Varjú mind kiséri: kár!... Fennakadsz te, szép betyár! Hess, madár! 12. Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam.
Kell A Férfi Könyv, 2024