Alakja nyúlánk volt, de nem magas, inkább középtermetû. Diószegi Feri bemutatott a költõnek. Kedvesen, mosolygó szemmel nyújtott kezet, és leült az ajtó mellé állított egyik székre. Onnan mondta el - válaszolva valamelyik elvtárs érdeklõdésére -, hogy meglepõen jó sakkozókra lelt a munkások között, de azért õt természetesen nem tudták megverni, hiszen õ Budapesten mindig nagyon erõs partnerekkel sakkozik napról-napra, majdnem hogy rendszeresen. Hogy föltûnõen hosszú nyakán meg két satnya vállán kívül, mi volt az a nyugtalanítóan különös valami a külsején, ami engem meglátása elsõ pillanatától zavart, arra csak ekkor jöttem rá. Nem volt ez más, mint a sose látott ellentét hajának és bajuszának színe között. Haja ugyanis gesztenyebarna volt, a bajusza pedig szõke. Egészen világos, kissé vörösbe játszó szõke, azt is mondhatnám: sárga, tövétõl a hegyéig. Ilyen összeegyeztethetetlen különbséget haj és bajusz színe között addig se, de azóta se láttam egyazon férfifejen. - Az elvtárs azt mondja, hogy munkásköltõ - szögezte neki a kérdést valaki.
Ezt a tizenöt szonettet a legnagyobb magyar szonettírónak, Juhász Gyulának, örök atyjának és bátyjának ajánlotta: Ujjongva hozom örök Koszorúm - Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta - És méltó: vedd: Én túl a vak borún, Bátyám, Krisztusig emelkedem! József Attila még ma is fiatal. Nagyon is fiatal. Még mindig forrong és keres, de megvan rajta az isteni jel, s hisszük, hogy verseivel bele fog döngeni a halhatatlanságba. 1929 Az alábbiakban olvasható emlékezést az 1960-as években rögzítette egy hódmezõvásárhelyi kárpitos, Kovács Mihály. Az 1930-as években szociáldemokrata ifi volt, a felszabadulás után kommunista képviselõ és újságíró. A kárpitos mesterséghez 1956 után tért vissza, s akkor írta meg terjedelmes emlékiratait, melyeknek elsõ fele folytatásokban megjelent a Csongrád megyei napilapban, a Délmagyarországban, a másik fele azonban máig kiadatlanul a birtokomban van. Ennek egyik részlete József Attiláról való emlékeinek felidézése. Kristó Nagy István KOVÁCS MIHÁLY [Emlékezés József Attilára] Szerbusz, fidibusz!
A külváros, a gyárnegyed, a vasutakkal szabdalt vidék a jövõ emberének elképzelt proletár otthona, ahol A város peremén szerint a szebb jövõnek föl kell épülnie. A Reménytelenül absztrakt lelki táj, nyoma sincs benne a jövõ ígéretének. Olyan magányosságot éreztet a vers, mint Csontváry Magányos cédrusa. Világvégi kép: nincs tovább, és nincs belõle visszaút. A versbeli én oly egyedül van, mint a festményen az ezeréves fán gubbasztó madár: magányos a magára hagyott, embertelen világban. A költõ esetében ez mindennél nagyobb tragédia, hiszen mindenben az emberit keresi. Magánéleti versei is közösségérdekûek: mindnyájunk szószólójaként nyilatkozik meg. Amit Lukács György a partikularitás (az emberi lényegtõl idegen magánügy) fogalmaként állított szembe az emberi nem öntudatával, mely a nagy mûvekben tükrözõdik, õnála nem magánügy, nem partikularitás. Az emberi teljességért küzd, mint Csokonai, Heine vagy Ady. Csokonai ugyan még az "áldott" magánosságot hívta a zajos világban, de õ is tudta, mit jelent a remény elvesztése.
Ezt írja: "Egyszer-kétszer meglátogattam õket. Egy este többen voltak náluk vendégek. Makai megszólaltatta a gramofont. Volt három Saljapin-lemez is. Ezt a három lemezt meghallgatni lelkesítõ élmény volt nekem. De mi történt, mialatt Saljapin énekelt? Csak én hallgattam feszült figyelemmel, a társaság tagjai csevegtek. Egy asszony azt mondta a másiknak, hogy a Kunstädternél remek epret vásárolt. A másik jóváhagyta, hogy az eper finom gyümölcs, õ azonban jobban szereti a szamócát, cukorral és tejszínhabbal. Én másodszor is leforgattam a lemezeket, azután arra gondoltam, hogy valamikor énekes akartam lenni, nagy vággyal, képzelõdésekkel. És ha az lettem volna és gramofonba énekeltem volna és valahol forgatnák valamelyik lemezemet, mondjuk Luna áriáját a Trubadurból és közben a társaság beszélgetne akár az eperrõl, akár a szamócáról, akár arról, hogy Baksaiék hétfõn érkeznek, vagy hogy Garai elsõ fokon megnyerte a perét, hát - igazzá válna a lélek halálon túli élete, megjelennék a szobában és összetörném a gramofont. "
● cím: 2400 Dunaújváros, Apáczai Csere János u. 9.
Bármilyen irracionálisan váltakoznak az elsõ vers képei, bármilyen fokozást érzünk versszakról versszakra, képrõl képre haladva -, a második, a Vas-színû égboltban... képsora még szeszélyesebb a közeli és totálképek váltogatásában, mint az elsõé. Fölépítése a szürrealisztikus Medáliákéra emlékeztet. Strófáiban a lezáratlan negyedik sorok nem logikusan következnek az elõzõ háromból, legfeljebb a költészet nehezen megmagyarázható logikájával, József Attila nevezetes töredékének megfelelõen: "A líra: logika; / de nem tudomány" ([Ha lelked, logikád... ], 1937). József Attila megkülönbözetõ sajátságaihoz tartozik az építkezésnek ez a módja. Kortársai közül sem Szabó Lõrinc, sem Illyés Gyula nem így szerkeszt - amazok szigorúan tartják magukat a klasszicista egyöntetûséghez. Amazok inkább a heves beszédirammal, az expreszszív beszédmóddal éreztetik a lélek nyugtalanságát. Õ inkább a szabad képzettársításon alapuló szürrealizmusból merít - de maga is a klasszikus megformálás fegyelmét, szépségeszményét emeli át a 20. századi ember zaklatott tudatvilágába.
[... ] Versem azé, ki szívem versbe kérte és nekem elég a barátság érte". "Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret" - hirdette. Életében az általa áhított barátságban és szeretetben csak kevesek részérõl, a szervezett munkások és haladó értelmiségiek szûk körében volt része. Versei szélesebb körben a felszabadulás után váltak ismertté. De megértettük-e igazán József Attilát? Megértették-e kortársai? Azok, akik barátai voltak, akik szerették és tisztelték? Megérti-e üzenetét a jelenkor? Mit üzen nekünk ma József Attila? A szó valódi értelmében "proletárköltõ" - a proletárok költõje - volt. A "munkások dalát" zengte. "Verset írunk - õk fogják ceruzámat:" Hogy a hangja eljusson azokhoz, akiknek a dalát zengte, át kellett törnie a "homály", a "gond", a "ciripelõ fáradság", a "közöny" sûrû falát. "Tekints körül e tört síkon, melyre kövér falkában épp betör a homály" - panaszolta költõi invokációjában. "Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én. / Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptû szó, / [... ] néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messzirõl szemlélni jó. "
Petőcz András az évzáró program elején többek között arról is beszélt, sokan azt gondolják, hogy a szépírás magányos tevékenység, a valóság azonban ennek szöges ellentéte. Az írói lét elképzelhetetlen anélkül, hogy csoportokba szerveződjenek az alkotók, időnként alkotótáborokba mennek, felolvasóesteket tartanak. A kodolányis szépíró kurzusból kibontakozott a Mandragóra Irodalmi Kör, amelynek keretein belül komoly műhelymunka folyik. A szemeszterenként újrainduló szépíró kurzus "tagozatai" alkalmat teremtenek arra, hogy a résztvevők minden műfajban elsajátíthassák az alapvetőségeket, s versben, prózában, drámában egyaránt alkothassanak. Vannak, akik végigjárták mindhárom választható képzést, s ma már országos lapokban publikálnak. Olyan helyeken jelennek meg, mint például a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret című lapja vagy a Spanyolnátha. Petőcz András elmondta azt is, hogy a kodolányis szépírók között vannak már befutott írók, akiket a Kodolányiról sikerült elindítani.
Kell A Férfi Könyv, 2024